30. - A vége

30. fejezet     END

5 évvel később...

- Li Ah! Ne mássz már apádra! - neveltem az öt éves lányomat, aki épp Baekhyun nyakába akart ülni.

- Ah...óvatosan! - mosolygott Baekhyun, majd megfogta kislánya kezét és felültette a nyakába.

- Add a kezed, Min Ho! - fogtam meg a három éves fiamnak a kezét. Így mentünk a szüleim háza felé, ugyanis még  sem tudtunk teljesen elszakadni tőlük. Tudomásukra jutott, hogy megszületett az első unokájuk, így kénytelenek voltunk néha napján elvinni őket hozzájuk.

- Na...nagyapa és nagyanya mindjárt jön... - csöngettem be a nagy kapun, ahova régen én is bejártam, mint jogos tulajdonos. Félre értés ne essék...nem hiányzik semmi.

Egy aranyos kis házban éltünk a város szélén, mi négyen és végül Lee komornyikot is befogadtuk, ő most amolyan...gyámja a gyerekeinknek. Kis segítséggel, de megvettük az egyik legnevesebb színházat a városban, amit mostanra már mi működtetünk és a tartozásunkat is leróttuk Dong Woonéknak. Mostanra már függetlenek vagyunk mindenkitől, senki nem szabályozza az életünket, és...boldogok vagyunk!

Amint elengedtük a gyerekeket, Baekhyun megfogta a kezem és megcsókolta, amit egy mosollyal viszonoztam.

- Oh, hát itt vagytok!!! - hallottam anyám hangját. - Gyertek be! - természetesen szavait a gyerekeknek intézte, felénk csak oda biccentett. Hát igen... Sosem fognak megbocsátani, amiért tönkretettem a családunkat, sosem lesznek képesek elfogadni Baekhyun-t, de...őszintén szólva...nincs szükségem rájuk. Lehet furcsán és gonoszul hangzik, hiszen mindenkinek szüksége van a szülőkre, mint támaszra, de...nekem sosem volt ilyesmim.

- Jók legyetek, holnap jövünk! - küldtem egy puszit a gyerekeimnek, majd körbefontam Baekhyun derekán a karjaimat és arcomat a mellkasába fúrtam. Ő átölelte a vállamat, és így mentünk végig az utcákon.

- Sajnálom. - állt meg egy pillanatra.

- Mit? - mosolyogtam kedvesen.

- Hogy miattam kell ezt átélned. - hajtotta le a fejét szomorkásan. - Hogy miattam viselkednek így a szüleid veled...

***

Baekhyun szemszöge

- Ne butáskodj már! - ölelt meg szorosan Dan Ji. - Ha újra lehetőségem lenne választani, akkor is ugyanígy cselekednék. Mindennél fontosabb vagy számomra, te és a gyerekeink. Ez a normális. Amúgy sem kaptam tőlük sok szeretetet, most végre lehetőségem adatik, hogy boldog, teljes életet éljek. Veled. - csókolt meg.

Nem tagadom... megkönnyeztetett az őszintesége és az, hogy valóban ennyire fontos vagyok neki. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen boldog leszek, azt pedig végképp nem, hogy ő lesz az aki boldoggá tesz majd...

Abban sem voltam biztos, hogy érezni fogok-e valaha ilyesféle izzást, vágyat és szeretetet valaki iránt.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy...mi a szerelem, rögtön azt válaszolnám:

- Itt áll előttem. - mosolyogtam rá a szerelmemre, a gyermekeim anyjára.

- Szeretlek, Dan Ji! - ragadtam meg és olyan erősen tartottam, hogy sose legyek képes elengedni.

- Én is, Byun Baekhyun. - sóhajtott egy nagyot, majd belecsókolt a nyakamba. - Én is!

***

Dan Ji szüleinek a szemszöge

- Nézz oda! - veregette meg az anya, férje vállát. - Még most is...ennyi év után is ilyen a kapcsolatuk. Nem hittem volna, hogy eddig kihúzzák.

- Boldognak tűnnek. - jegyezte meg az apa szomorkásan.

- Azok. - sóhajtott az anya. - Az egyetlen gyerekünk és eltaszítottuk magunktól. De...képtelen vagyok megbocsátani nekik.

- Pedig lehet meg kéne. Hat éve lassan, hogy egy szót sem váltunk, csak elhozzák a gyerekeket és eljönnek értük. Nem ilyen utóéletre számítottam...

- Én sem.

- Rosszak vagyunk. Nagyon rosszak. - ostorozta magát az apa.

- Majd egyszer...talán képesek leszünk megbocsátani és reméljük ők majd el fogják fogadni. Bízzunk benne... - fogta meg a gyerekek kezét a két nagyszülő, majd besétáltak velük a házba.

THE END !

{Köszönet annak, aki olvasta! ^^ }

29. - Az élet

29. fejezet

- Kisasszony...! Biztosan ezt akarja? - szomorkodott a komornyikom, aki bevallotta, hogy idő közben megkedvelt. Nagyon jól esett a kedvessége és az , hogy maradásra akart bírni de nem tehettem.

- Igen, ezt. - mosolyodtam el, majd magamhoz húztam az öreget. - Köszönök mindent, és sajnálom, hogy olyan sokszor elviselhetetlen voltam.

- Kisasszony megváltozott. - engedett el a komornyik. - Jó irányba. És úgy gondolom, hogy ez annak a férfiúnak köszönhető ott. - mutatott a pakolászó Baekhyunra, aki észre vette, hogy róla van szó.

- Köszönöm Uram! - hajolt meg vigyorogva Baekhyun. - Nem akar velünk tartani? Természetesen nem, mint komornyik ...van családja?

- Nincsen Uram, de...úgy vélem nekem itt a helyem. Szívesen önökkel tartanék, de...

- Megértjük. Nekünk nincs semmi pénzünk, még az is kérdéses, hogy magunkat hogyan fogjuk eltartani. - fordultam Baekhyunhoz.

- Megoldjuk. Sok mindenhez értek. - kacsintott.

- Köszönjük a sok éves munkáját, tényleg... - öleltem meg ismét, majd fogtam a bőröndömet és kihúztam a folyosóra. - Ki kísérne minket?

- Természetesen. - jött utánunk a komornyik.

- Ide költözünk? - kérdeztem félénken Baekhyuntól. A ház a város szélén volt, szinte egy...vidéken???

- Gondoltam...khm...ki szeretnéd próbálni, hogy milyen vidéken élni. - kacagott Baekhyun. - Ha nem tetszik mehetünk máshova is, csak...gondoltam..nem akarsz annyira a szüleid közelében lenni...

- Tökéletes! - vágtam rá. - Jól megleszünk. - engedtem el a csomagokat, majd megöleltem. - Akár egy bungalóba is vihettél volna, én akkor is boldog lennék. Ha itt vagy mellettem...semmi sem lehet rossz...

- Oh... - mosolyodott el. - Tényleg nagyon megváltoztál.

- Amióta megtanultam 'majdnem' elveszteni azt, aki a világon a legfontosabb számomra...még jó. Muszáj volt. - kuncogtam a mellkasába.

- Gyere hozzám! - bökte ki, miközben a szíve egyre hevesebben kezdett el verni. Felkaptam a fejem és arcát kezdtem el fürkészni. - Gyere hozzám! Normális...polgári esküvőn... - villantotta rám szexi félmosolyát. Vártam egy pár percet, hogy felfogjam a mondatának értelmét, és mikor végre sikerült még szorosabban öleltem és hevesen bólogatni kezdtem.

- Oké! - ugrottam a nyakába, mire mind a ketten elkezdtünk nevetni.

Egy hónap múlva...

- Ugye tudod, hogy irigykedem?! - igazgatta a mennyasszonyi ruhámat Baekhyun egyik barátja, akire régebben még féltékeny is voltam, amiért Baekhyunnal flörtöl a saját házunk előtt. Azóta többször összejártunk, Sung Ah még segíteni is próbált nekünk, ahol tudott. Ez az esküvő is neki volt köszönhető.

- Tudom. Sajnálom és köszönöm. - simogattam meg a vállát. - Nagyon jó barátnő vagy és dicséretre méltó, hogy a régi, első szerelmed esküvőjét megszervezed... - mondtam őszintén.

- Ugyan már! - nevetett. - Most már itt van nekem DongWoon.

Ja igen! Sung Ah és DongWoon idő közben egyre közelebb kerültek egymáshoz, a palotában. Mostanra már egy párt alkotnak és együttes erővel támogatnak minket mindenben. A szüleimmel azóta sem találkoztam, csak a TV-ben láttam őket, mikor is bejelentették, hogy utód nélkül nem fogják tovább vinni a dinasztiát, így tovább élnek, mint királyi család, azzal a különbséggel, hogy nem lesz ezentúl befolyásos szerepkörük, csak élnek nyugodtan, mint minden más idős család. Nem tudtam elképzelni, hogy mit gondolnak és éreznek, hisz az egyetlen lányuk lelépett otthonról, de...őszintén szólva...nem sajnáltam őket. Sosem viselkedtek úgy velem, mintha  a szüleim lennének, ezáltal nem is kötődtem hozzájuk sosem.

- Készen állsz? - csapta össze a tenyerét Sung Ah.

Hangosan fújtattam egyet, majd leléptem a dobogóról és a templom felé vettem az irányt.

- Ya! Lassíts! Nem szalad el...! - nevetett.

- Ki tudja?! - poénkodtam, majd mikor felhangzott a bevonuló zene, lélegeztem egy mélyet, és elindultam.

Na és ott...az oltár előtt... megpillantottam ŐT, akit örökké szeretni fogok, bármi is történjék. Megláttam édesen vigyorgó arcát, majd csillogó szemeit, amikből csak úgy áradt a szerelem.

- Szeretlek! - formáltam a számmal, mikor odaértem mellé.

- Én is. - fogta meg a kezem, majd a pap felé fordultunk és vártuk, hogy összeadjanak minket.

28. - A Visszatérés

28. fejezet

Kinn vártam az eredményekre, miközben a körmömet rágtam és könnyeztem.

- Nem lehet igaz...mi történhetett megint? - aggódtam. - Doktor Úr? - szaladtam rögtön oda az orvoshoz, ahogy kijött az egyik szobából.

- Menjen be hozzá! - sejtelmes mosolyt ejtett, majd kinyitotta nekem az ajtót.

Nem értettem semmit, de nem számított, remélhetőleg nincs súlyosabb baja, akkor azt mondta volna a doktor. Lassan besétáltam, majd leültem az ágy melletti székre.

- Baekhyun? - simogatta meg szép arcát. - Baekhyun-ssi... - szipogtam továbbra is. - Minden rendben?

- Ki vagy te? - pattant ki a szeme, majd szúrós pillantással illetett. Ijedtemben felálltam és összehúztam a szemöldököm. Hogy ki vagyok??? - zavarodtam össze. Ezt nem eljátszottuk már egyszer? Akkor most mégis mi a baja?

- Én... khm...Dan Ji...a feleséged. - habogtam.

- Háh. - horkant fel. - Ne nevetess már! Feleség? Az enyém? Kizárt! - rázta a fejét.

Megrökönyödötten huppantam vissza a székre, kisírt szemem ismét megeredt és egy mukkot sem bírtam szólni.

- Én... - kezdtem volna, mikor Baekhyun elmosolyodott.

- Hm...Vidéki fiú létemre így meg tudlak siratni? - vigyorgott tudálékosan.

- Te most... - csodálkoztam. - ...te...emlékszel? - nyeltem egy nagyot. - Mindenre???

Bólintott egyet, majd felült és karjait kitárta. Először azt sem tudtam, hogy mit csináljak, de Baekhyun megragadott és magához rántott.

- Bocsáss meg! Mindenért!! - hangja elcsuklott, pár perc múlva pedig már sírt is. - Annyira sajnálok mindent!

- Sss! - simogattam hátát.

- Nem lett volna szabad hazudnom neked és...az egész népnek. Nagy hiba volt! Kérlek... - nézett rám könnyes szemekkel. - Meg tudsz valaha bocsátani?

- Szeretlek! - csak ennyit bírtam mondani, majd finom, gyengéd csókot leheltem szájára. - Te bocsáss meg nekem! Ha én nem lettem volna ott az út közepén...

- Csönd! - ajkaival elhallgatatott. - Megérte! Hidd el! Ha bármi bajod esett volna, miközben engem keresel...így kellett lennie! - ölelt meg szorosan. - Nem bántam meg!

- Hogy mondhatsz ilyet?! - húzódtam el. - Meg is halhattál volna! Sőt...szerencsés voltál, hogy túlélted! - ocsúdtam fel.

- Megkérhetlek, hogy ne beszéljünk többet erről? - hajtotta le a fejét. - Ami volt, megtörtént. Nem változtathatunk rajta. Ez volt a büntetésem, hogy egy egész népnek hazudtam. Remélem kiegyenlítettem a számlát. Mostantól nem szeretnék mást, csak te melletted felébredni minden nap és együtt megöregedni. - mosolygott édesen. - Megoldható?

- Hát nem is tudom... - húztam a szám. - Anyámék csak azért engedték, hogy visszamenj a palotába, mert elvesztetted az emlékezetedet. Ha megtudják, hogy visszajött lehet megint kidobnak. - halkultam el.

- Értem... - kezei lehullottak derekamról, majd csalódottan fordította el arcát más irányba.

- De... - kényszeríttettem kezeimmel, hogy ismét rám nézzen. - Bármi is történik....én veled vagyok. Vili? - mosolyogtam boldogan. Baekhyun arca ismét felderült, majd szerelmes pillantással ismét megcsókolt.

- Megígéred, hogy bárhova megyek, te velem jössz?

- Megígérem. - hajtottam fejét a mellkasomra, majd megpusziltam a haját.

- Szeretlek... - suttogta Baekhyun a ruhámba. - Mindennél jobban. - ölelt át szorosan.

Most már nem a fájdalomtól eredtek meg a könnyeink, hanem azért mert hihetetlenül boldogok voltunk. Végre egymás karjaiban lehetünk, fenntartások nélkül, igaz egy kórházban...de nemsokára innen is elmehetünk és akkor újra minden a régi lesz. A nép még nem sejt semmit Baekhyun valódi kilétéről, ezért ha sikerülne meggyőzni a szüleimet, hogy felejtsék el a csalását minden visszatérhetne a régi kerékvágásba.

- Nem! - legyintett apám szigorúan, miközben Baekhyunnal előtte és a királynő előtt térdeltünk. Épp azért könyörögtünk, hogy a királyi család fogadja vissza Baekhyun-t, mint Koronaherceget.

- Te csaltál és hazudtál! - mutatott a király Baekhyunra. - Egy koronaherceg nem tehet ilyesmit! Nincs semmi, amiért visszaadnám a pozíciódat! A lányom mellől pedig jobb, ha eltűnsz.

- Vele megyek! - álltam fel. - Bárhova is száműződ, azt jobb ha tudod, hogy vele megyek! - mondtam idegesen.

- Hogy merészeld? - fakadt ki apám.

- Nem fogok elszakadni tőle! Számomra Ő a világon a legfontosabb, nem fogom eladni a boldogságomat semmiért sem. Igen, önző vagyok, na és? Egyszer élek és azt az egy nyomorult életemet olyannal akarom letölteni, akit szeretek! - hadartam. - Száműzöl minket? Helyes, sokkal jobb életünk lesz a palotán kívül, mint itt ebben a dobozban, ahol sosem éreztem magam jól. Elegem van, hogy megfeleljek az elvárásoknak, tudhatnád már apám, hogy nem kenyerem ez a fajta viselkedés...

- Állítsál magadon, lányom! - szólt közbe anyám.

- Lányom? - nevettem cinikusan. - Mikor voltam én a te lányod? Mikor foglalkoztál velem, mint anya a lányával? Soha, ebből kifolyólag nem tekintelek az anyámnak. Egy anya a gyereke mellett állna, de te csak magaddal törődsz! - hisztiztem. Végül Baekhyun csillapított le azzal, hogy átölelt.

- Sss. Nyugodj meg!

- Hogy voltál képes ilyeneket mondani? - háborodott fel apám. - Tűnjetek innen, mind a ketten! - kiabálta.

27. - A színház

27. fejezet

Szinte alig csináltam valamit, már be is esteledett. Baekhyun szépen felöltözve, öltönyben várt a lépcső alján. Én egy egyszerű ruhát húztam fel, egy csillogó magas sarkú cipővel és egy szőrmekabáttal.

- Wáó! Eszméletlenül nézel ki! - bókolt Baekhyun.

- Köszönöm. - pirultam el, majd megfogtam kezét és magam után húztam a kijárat felé.

Miközben sétáltunk fel a színház hatalmas lépcsőin véletlenül megbotlottam, de Baekhyunh azonnal utánam nyúlt, így megakadályozta hogy egy irtózatosan nagyot tanyáljak.

- Legközelebb, kérlek...ne ments meg! - ismét elkapott az az érzés és szemeimben könnyek gyülekeztek. - Hagyd, hogy megsérüljek, kérlek...- maradtam ülve.

Szó nélkül, arcomat pásztázva leült mellém.

- Miért akarnám, hogy megsérülj? - kérdezte halkan. - Az a célom, hogy megvédjelek. Minden egyes kis ütéstől, horzsolásoktól.... bár nem igazán tudom, hogy miért mondom ezt és miért érzem ezt a késztetést ...de így van... - motyogta zavartan.

- Biztos...khm..nem emlékszel semmire? - nyeltem egy nagyot, mire ő megrázta a fejét.

- Nem nagyon....

Fújtattam egyet, majd feltápászkodtam és mondtam, hogy menjünk be, mert mindjárt kezdődik az előadás.

Már lassan két órája ültünk a székben, ami rohadt kényelmetlen volt, ezért mocorogni kezdtem. Közben az előadás a vége felé tartott, ugyanis a bonyodalmak átvették az uralmat a szereplők felett. Mikor a főszereplő megszólalt, hogy a szerelmét autóbaleset érte, rögtön elment a kedvem az élettől is. Ijesztően ismerőssé vált a helyzet, és nem szerettem volna még ilyen formában sem újra átélni a történteket.

- Ki kell mennem! - szóltam oda Baekhyunnak, majd nem törődve az emberekkel, kiszaladtam a folyosóra.

Hangosan lihegni kezdtem, majd a könnyem is kibuggyantak és táskámat eldobva rogytam össze a folyosó kellős közepén. Ismét magamat ostoroztam a történtek miatt, ha én nem lettem volna olyan őrült, hogy megállok a forgalmas út kellős közepén, akkor nem történt volna mindez meg....

- Dan Ji-ssi! - nézett ide-oda Baekhyun. Mikor meglátta, hogy a földön fekszem és sírok, felkapott a karjaiba és bevitt a női wc-be. Kulcsra zárta az ajtót és leültetett a pultra.

- Baekhyun? - kérdeztem szipogva, mire fogott egy kéztörlőt és elkezdte letörölni az arcomról lefolyó sminkemet. Olyan megszokásból gondoskodott rólam, mintha mindenre emlékezne. Gyanús szemekkel figyeltem, hátha észreveszek még valamit a viselkedésén, de ő csak átható pillantással foglalatoskodott arcommal. Gondolkodás nélkül felé hajoltam és ajkaimat övéhez érintettem egy rövid ideig, mire lefagyott.

- Csak egy kérdés... - nem nézett rám, lefele pillantott. - Mi...már...khm...mindenen túl estünk, amin egy házaspárnak túl kellett esnie? - kérdezte pirulva.

- Mi...mire gondolsz? - amint ezt kimondtam, rögtön eszembe jutott. Jézusom, ez most komoly?

Baekhyun lassan felemelte a fejét és rám nézett. Bólintottam mosolyogva, majd karjaimmal átkaroltam nyakát, lábaimmal meg a derekát.

- Akkor remélem megbocsájtasz... - vigyorgott kéjesen, majd olyan keményen húzott magához, hogy levegőt sem kaptam. Falta az ajkaimat, miközben felemelt a pultról és az egyik wc fülkébe vitt és azt is bezárta. Tudtam, hogy képtelenség egy wc-ben szeretkezni, én mégis azt akartam és látszólag Baekhyun sem sakkozni akart, kettesben, egy wc fülkében.

- Ah... - nyögtem két csók között, majd lekaptam Baekhyunról az öltönyt és elkezdtem kigombolni ingjét. Vágyakozva simítottam végig csupasz mellkasán, majd beleharaptam finom nyakába, mire egy mélyről jövő férfias morgást engedett fel. Azon nyomban lehúzta rólam a ruhát, így bugyiban és melltartóban csapódtam neki a fülke oldalának. Pár percbe sem telt, Baekhyun letolta a boxerét, majd az én alsómat is.

Mikor belém hatolt egy hangos nyögést hallattam, majd körmeimet hátába vájtam és egyre szaporábban vettem a levegőt. Merev férfiassága olyan mélyen hatolt belém, hogy már nem az elkeseredettség miatt könnyeztem, hanem a jól eső érzés miatt. Baekhyun egyre gyorsabban kezdett el mozogni bennem, miközben folyamatosan a fülke oldalának nyomott, ami nem volt túl kellemes, de kibírtam, mert közben olyan gyönyör támadt rám, hogy el is felejtettem hol vagyok. Csak az számított, hogy a szerelmem itt van velem és örömet tudok okozni neki, hisz láttam rajta, hogy ő is beleremeg a gyönyörbe, miközben elélvez.

Nedves haját kezdtem el túrni, mialatt kihúzódott belőlem. Először nem bírtunk elszakadni egymástól, én képtelen voltam elengedni, ő pedig még nem nyugodott le teljesen.

- Szeretlek. - fúrtam arcomat a nyakába.

- Ahhhhh.... - nyögött egy hatalmasat, majd arra eszméltem fel, hogy a karjaimban esik össze.

- Baekhyun! - kaptam utána ijedten. - Baekhyun! Mi a baj? - ébresztgettem, de hiába...elvesztette az eszméletét.

26. - Idegen?

26. fejezet

- Ez a te szobád. - vezettem körbe Baekhyun-t a palotában, miután két hét után végre kiengedték. Szerencsére súlyosabb sérüléseket nem szenvedett, leszámítva az emlékezetkiesést. Minden áldott nap magamat szapultam, tudtam, hogy én tehetek erről az egészről, de igyekeztem ezt nem kimutatni Baekhyun előtt. Próbáltam úgy viselkedni, mint ahogyan régen. Nem közeledtem hozzá, néha bunkón válaszoltam neki és tartottam a távolságot. Ő továbbra is viccelődött és aranyos, pajkos mosolyán nem látszódott a baleset okozta történések. Rendkívül jól kezelte az emlékezetvesztést, bár...úgy láttam hogy néha nem igazán hiszi el, amit mondok. Szinte minden nap megkérdezte, hogy mégis hogyan szerettem belé, de én legtöbbször kitértem a válasz elől.

- És a te szobád? - kérdezte mosolyogva. - Hogy hogy nem alszunk egy szobában? - őszinte kíváncsiság csillant fel szemeiben.

- Hm...nem akartunk eleinte egy szobában lenni. Mármint...ÉN nem akartam... - húztam a szám.

- És miért nem? - közeledett felém, huncut mosollyal az arcán. Annyira elbűvölt a látvány, annyira meg szerettem volna ölelni és a nyakába ugorni, de nem tehettem. Azzal nem segítenék rajta.

Miközben hátráltam, nekiütköztem a falnak, így nem volt esélyem tovább menekülni előle. Két kezét megtámasztotta a fejem mellett, így ajkai csak pár centire voltak az enyémektől. A bizsergés, ami minden egyes alkalommal elfogott, ha leheletét megéreztem a számban, most is hatalmába kerített. Nem vártam meg, míg eldurvul a helyzet, helyette csak megöleltem. Szorosan húztam magamhoz, majd az elfojtott érzelmek hatására könnyezni kezdtem.

- Sajnálom! - motyogtam. Ő némán visszaölelt, arcát a fejem búbjára helyezte és nagyokat szuszogott. - Nagyon nagyon sajnálom, hogy miattam történt ez...

- Ne sírj! - simogatta a hajam. - Biztos okom volt rá...Ha valóban megmentettelek, akkor biztosan nagyon szerethettelek. - mosolygott.

- Remélem... - szipogtam.

- Egészen biztos. - emelte fel a fejem, majd kissé félve, de ajkait az enyémekre tapasztotta. Pár másodperc múlva viszont nyögve vált el számtól. Gyötrelmes arcot vágott, majd szemöldökét össze húzta és ujjaival masszírozni kezdte a halántékát.

- Mi a baj? Jól vagy? - kérdeztem ijedten.

- Ah...a fejem... hasogat... - gyorsan odavezettem az ágyhoz, majd lefektettem és elszaladtam egy pohár vízért.

- Tessék, idd meg! - segítettem neki.

Végül ott aludtam el mellette, az ő ágyán.

- Gyere el velem színházba, oké? - így keltettem Baekhyun-t.

- Oké. - mosolygott vissza kedvesen.

A szituáció, amiben voltunk olyan valóságosnak tűnt, mintha tényleg minden rendben lenne. Baekhyun hasán feküdt, arca felém volt és mosolygott. Szemei a szokásos módon csillogtak, és olyan energiát sugárzott, hogy el is felejtettem, hogy nem emlékszik rám.

- Miért nézel így rám, mikor nem is emlékszel? - tettem fel a kérdést.

Vállat vont, majd ismét mosolyra húzta a száját.

- Ha nem hazudtál azzal kapcsolatban, hogy megmentettelek, akkor tényleg nagyon szerethettelek.

- Nem hazudtam. - buktak ki könnyeim ismét, mire Baekhyun letörölte őket és magához húzott.

- Akkor okkal nézek rád így, nem igaz?

- De...nem zavar, hogy idegen vagyok számodra?

- Nem vagy az. Valami belül...nem tudom elmagyarázni. De érzem, mikor a közelemben vagy. Most is. - fogta meg a kezem. - Ilyenkor melegem lesz és elkezd hevesebben verni a szívem. Miért van ez? - kérdezte pajkosan.

- Nem tudom. De én is ugyanezt érzem. - mosolyogtam, majd átöleltem.

Pár percig ölelkeztünk, majd úgy gondoltam el kéne mennem egy kicsit. Hagyni kell, hadd pihenjen, hiszen komoly balesete volt.

- Hova mész? - kérdezte meglepetten.

- Magadra hagylak kicsit. Pihenj! - kinyitottam ki az ajtót.

- Dan Ji-ssi! - szólt utánam, mire vissza fordultam.

- Hm?

- Ne menj messzire! - bújt a takaró alá, mint egy kisgyerek. Nevettem egyet, majd fájdalmasat sóhajtva kiléptem a szobából és az enyémbe vettem az irányt.

25. - Emlékek

25. fejezet

Sokkos állapotba kerültem. Ismét. Nem jutottak el az információk az agyamig, útközben megállt valahol és az egész testemet lebénította.

- Jöjjenek a műtőbe! Meg kell menteni a Koronaherceget! - kiabálta ki valaki, mire az orvos, akivel eddig beszéltem már rohant is.

Lassan a csapóajtó felé sétáltam, de semmit sem láttam a kicsi ablakon...

A fal mellett összerogytam és tovább folytattam a sírást.

- Dan Ji-ssi! - szaladt oda hozzám valaki. - Dan Ji! Nézz rám! - Dong Woon hangja és kezei késztettek arra, hogy felemeljem könnyáztatta arcomat. Mikor megláttam oppa-t, aki leguggolt elém, rögtön átkaroltam a nyakát és bömbölni kezdtem.

- Oppa!!! Miért történik ez velem? - kérdeztem kétségbeesetten. - Mihez kezdek, ha Ő meghal? Én...én egészen biztosan belepusztulok... - ráztam a fejem.

- Ne mondj ilyeneket! - simogatta a hajamat.

- Dan Ji!!! - apám és anyám rohantak oda hozzám és tátott szájjal mérték fel a helyzetet.

- Mi...mi történt? - kérdezte anyám.

- Az én hibám... - ostoroztam magam. - Engem mentett meg....ha én nem megyek utána, akkor még most is jól lenne... - zokogtam.

- Felség! - jött ki az orvos közben, majd meghajolt. Azon nyomban felpattantam és reménykedtem...él még...élnie kell!

- Szerencsére a Koronaherceg túl van az életveszélyen. - fújtatott. - De további komplikációk továbbra is fennállhatnak. Nem tudjuk, hogy a baleset közben sérült-e olyan rész az agyban, ami komoly károkat okozhat...

- Él... él még... - estem össze.

Mikor felébredtem, egyedül voltam. Nem is nagyon érdekelt, ismételten csak a recepcióhoz rohantam és megkérdeztem, hogy bemehetek-e abba a szobába, ahol Baekhyun van.

- A Koronaherceg egy külön lakosztályban van. Legfelső emelet. - mondta.

Mikor felértem kissé megszédültem, éreztem, hogy nem csak a lelkem beteg, hanem a testem is...

Halkan benyitottam Baekhyun szobájába, majd lassan odasétáltam az ágyhoz. Mozdulatlanul feküdt, száján lélegeztető-maszkkal, feje több helyen be volt kötve, a kezei és a lába is.

- Istenem! - kaptam a szám elé, majd könnyezni kezdtem. Igazából..abba sem hagytam a sírást, csak ha elvesztettem az eszméletemet. A tudat, hogy miattam került ilyen helyzetbe...hogy miattam halt meg majdnem ...elviselhetetlen volt számomra.

- Baekhyun...Baekie... - vettem kezembe az övét. - Szép, hosszú ujjai nem sérültek meg. - suttogtam magamnak. - De az arcod...Istenem!

Nem számított nekem, akkor is ugyanúgy szeretném, ha tökéletes, pajkos arca nem lenne már a régi, csak azt akartam, hogy felébredjen végre.

- Ébredj fel, kérlek! - szipogtam, majd fejemet lehajtottam.

- Te...te ki vagy? - azonnal felkaptam a fejem, mert hangokat hallottam.

- Ébren vagy? Felébredtél? - nevettem, de közben könnyeim potyogtak. - Élsz! Istenem! Tényleg élsz!

- Ismerlek? - amint ezt kimondta, lefagytam. Szép szemeiből nem tükröződött más, csak a kíváncsiság...

- Mi? - halkultam el. - Nem...nem emlékszel? - kérdeztem megtörten.

- Ki vagy? - nézett le kezeinkre.

- A...a... - nem bírtam kinyögni.

- A hugom? A barátnőm?

- Khm...valami olyasmi... azt hiszem... - rogytam össze az ágya mellett.

- Nem emlékszel?

- Nem. Kellene? - kérdezte meglepetten. - Miért vagyok kórházban? Mi történt?

- Istenem!!! - eddig tarthatott az örömöm. A baleset következtében elvesztette az emlékezetét.

- Várjunk csak..te nem a Koronahercegnő vagy? - húzta össze a szemét. - De...mit keresel itt?

- Doktor úr!!! - fordultam hátra. - Nem emlékszik rám...

- Emlékezetkiesés. - mondta, majd valami lámpával Baekhyun szemébe világított. - Minden rendben, az eredményei is jókat mutattak. Ezt viszont nem. - sóhajtott. - Sajnálom, Koronahercegnő. Erre...nem létezik orvosság...

- Mi? Nem lehet! Biztos van valami... - erősködtem.

- Újra meg kell neki mutatni neki a dolgokat. Nem lehet tudni, meddig tart, az egyetlen amit tehet, az az ha végig vele lesz és így talán...elő tudja segíteni a visszaemlékezést. Most elnézést, várnak a műtőben! - azzal távozott is.

Ott maradtam, egyedül, az életem szenvedések sorozata, s az az ember, akit mindennél jobban szeretek, itt fekszik előttem és azt sem tudja, hogy ki a franc vagyok...

- Hogy szedtelek fel? - kérdezte mosolyogva Baekhyun. Arca őszinte volt, tényleg nem tudott semmiről.

- Igazából...házasok vagyunk. - böktem ki.

- Nem mondod? - ámult el. - Mi...hogyan?

Úgy döntöttem, nem tehetek mást, így leültem mellé és elmeséltem neki mindent, attól kezdve hogy találkoztunk, egészen mostanáig...

24. - Megmentő

24. fejezet

A szobámban ültem, csak néztem ki a fejemből, üveges tekintetem megijesztette volna az embereket. Levegőt is alig vettem, csak bámultam minduntig a takaró szélét.

- Hogyan süllyedhettem idáig? - kérdeztem magamtól. - Miért engedtem olyan közel magamhoz? - magamban átkozódtam. Sejthettem volna, hogy ez lesz... Nem hiába voltam eddig ilyen ellenséges az emberekkel. Valahogy érzékem volt ahhoz, hogy mindig olyan embereket fogjak ki, akik átvágnak.

- Kisasszony! - kopogott be a komornyik, de én nem válaszoltam. Végül vette a bátorságot és benyitott a szobámba, de én rá sem néztem. - Baekhyun úrfit most engedték ki a cellából. Azt rebesgetik, hogy elűzik az országból a tettéért. - mondta szomorúan. Ő is kedvelte Baekhyun-t, mint ahogyan mindenki más is, hiszen nem tudtuk, hogy képes egy országnak ekkorát hazudni.

- Nem szeretne találkozni vele, mielőtt elmegy? Talán sosem láthatja újra... - hajtotta le a fejét az öreg, hiszen bármikor kitörhet belőlem a hiszti. Most viszont annyira magam alatt voltam, hogy megmozdulni is képtelen voltam.

- Kisasszony! - Koronahercegnő!

- Kérem...menjen ki. - suttogtam, mire a komornyik szó nélkül eltávozott. Mikor kilépett az ajtón heves zokogásba kezdtem, egyszerűen nem akartam, hogy Baekhyunt elválasszák tőlem, hiszem szerettem. A legfájdalmasabb viszont az, hogy becsapott...

Pár óra múlva fogtam magam és lesétáltam a garázsokhoz. Baekhyun-t épp akkor ültették be egy fekete autóba és épp előttem hajtott el. Gyorsan bevágódtam az én furgonomban, majd követni kezdtem a kocsit.

Szerencsére pont pirosat mutatott a lámpa, így félre álltam és kiszálltam.

- Yaa! - kiáltottam a fekete autó után, de az már izzította a motort, tehát nem szándékozott félre állni. - Baekhyun!!! - futottam a kocsi után az út kellős közepén, arcomról leperegtek a könnyek, de nem érdekelt, nem válhatunk el így!!!!

- Kim Dan Ji!!! - ordítozott valaki, majd a következő pillanatban az utat elválasztó oszlopnak csapódtam, majd egy hangos dudálást hallottam és egy nagy csattanást!

Nem mertem odanézni. Nem mertem visszaemlékezni annak a hangjára, aki félre lökött. Nem mertem elképzelni, hogy mi történt...

- Jézusom! Te is láttad? - kérdezte rémülten valaki a járdáról. - Elütötték azt a fiút!

- Jézusom!!! Az nem a Koronaherceg???

A vér megfagyott az ereimben, a levegő kiszorult a tüdőmből és szédülni kezdtem. A világ mintha lelassult volna körülöttem, csak annyit láttam, hogy valaki az út közepén fekszik, vérben. Amint megpillantottam barna haját és ruháját, szinte azonnal össze estem. Kezemmel remegve takartam el a feltörekvő kiáltást a számból.

- Valaki segítsen! A Koronaherceg balesetet szenvedett! - hívott segítséget az egyik gyalogos telefonon.

Lassan felálltam és odabotorkáltam, s amint megbizonyosodtam róla, hogy Baekhyun az aki előttem fekszik, vérbe fagyva, eszméletlenül elkezdtem hisztériázni.

- Baekhyun!!! - rázogattam. - Állj fel te idióta! - a mentő szirénája sem zökkentett ki, egy teljesen más világban voltam, nem láttam és nem hallottam mást, csak Baekhyunt és a saját szívverésemet. Zakatolt, könnyeim patakokban folytak le az arcomon.

- Mit műveltél te hülye?! - húztam a kezét.

- Kisasszony, kérem menjen arrébb! Lehet belső vérzése és törése, nem ajánlatos megmozdítani! - mondta valaki.

- Őt is hozzák, sokkot kapott, ki kell vizsgálni! - így egy másik férfi, de már csak azt éreztem, hogy felemelnek és betesznek a kocsiba.

A kórházban ébredtem, infúzión. Először nem is emlékeztem semmire, de ahogy tudatosult bennem a történet, azon nyomban letéptem magamról a zsinórokat és össze-vissza rohangáltam a kórházban, hátha megtalálom Baekhyunt.

- Istenem!!! Add, hogy ne legyen semmi baja! Könyörgöm! - imádkoztam, miközben sírtam.

- Hol van??? Hol van a férjem? Hol van Byun Baekhyun? - sipítoztam a kórház közepén.

- A műtőben. - szólalt meg valaki. - Súlyos sérüléseket szenvedett, egyelőre életveszélyes az állapota. A legjobb orvosunk műti.

- Meg ...meg is halhat? - nyeltem el nagyot.