15. - Szokatlan

15. fejezet

Utolsó nap, aztán röpülünk vissza Szöulba. - ezzel a gondolattal ébredtem.

- Fenn vagy? - szólt ki Baekhyun a konyhából. - Gyere, csináltam neked pirítóst!

Miért van olyan érzésem, mintha valóban férj és feleség lennénk? Miért viselkedik így Baekhyun? - kapkodva álltam fel, majd megálltam a pult előtt.

- Figyelj... - köhintettem. - Szerintem... - kezdtem volna bele a mondandómba, de Baekhyun kedves arca megakadályozta hogy mindenféle hülyeséget vágjak a fejéhez. Inkább fogtam magam és kiviharoztam a házból.

- Nem vagyok éhes.

Leültem a tengerpartra és próbáltam ellazulni. Megrémisztett ez a hangulat, ami tegnap óta köztünk uralkodott, sosem akartam volna ilyesmibe bele menni. Sosem akartam férjet, igazság szerint...sosem akartam szerelmes lenni. DongWoon-nal más volt a helyzet, ő érte rajongtam, amit most érzek az teljesen más...

- Istenem... - vinnyogtam, de a tenger elnyomta a hangomat. - Miért csinálod ezt velem?

- Mit? - Baekhyun hangja ugrasztott fel a szikláról. - Nem kellene itt ülnöd, mi lesz ha beleesel? - ült le mellém szomorkásan.

- Nem esek. - akartam volna felállni, de nem engedte.

- Most miért menekülsz? Mi a baj? - láttam arcán, hogy az előbb megbántottam, és ezért ilyen szomorú és aggodalmas. - Mit tettem, amiért megint ellöksz magadtól? - fújtatott. Látszólag magát hibáztatta, pedig velem van a legnagyobb baj.

- Semmit... - ellenkeztem. - Én csak... - nem igazán tudtam, hogyan mondjam el neki és hogy egyáltalán elmondjam-e neki. Mégis milyen nőnek nézne, ha azt mondanám, nem akarok férjet? Ki az az idióta rajtam kívül, aki nem élvezné ezt a helyzetet?

- Figyelj... - kezdte komolyan. - Nem tudom, hogy mit forgatsz a fejedben, de...ha ennyire nem akarod ezt az egészet, akkor haza mehetünk és elválhatunk. Vagy...legalább is kiköltözhetek a palotából. Ha kell, akkor bujdosni fogok, csak hogy neked kényelmes legyen az életed. Igazán nem akarok a terhedre lenni, ha erről van szó... - állt fel kissé ingerültebben. - Csak ezt...már előbb kellett volna közölnöd velem...

- Én...ez nem ellened irányul... - kaptam a keze után. - Csak...

- Te még mindig azután az Oppad után áhítozol?

- Ezt most honnan veszed? - háborodtam fel. Végig sem hallgat, máris Dong Woont hozza fel. - Köze sincs hozzá!

- Akkor mégis mi az akadálya, hogy végre elenged magad, ha velem vagy? - láttam az arcán, hogy tényleg tanácstalan, nem érti mi a bajom.

- Adj egy kis időt! - szóltam közbe. - Szükségem van egy kis időre...

- Mégis mire? - kiabált. - Arra, hogy letámadd Dong Woon-t? Aztán ha ő ismét elutasít, akkor hozzám szaladj? Felejtsd el, nem leszek második...! - lépett fel a járdára.

- Igazságtalan vagy! - veszekedtem. - Nem mondtam, hogy ennek semmi köze Dong Woonhoz? - nem hitte el.

- Mindegy. Ha lehet, akkor siess. Haza akarok menni a legkorábbi géppel!

- Jó! Sietek! Mitöbb, máris rendelek egy külön gépet, hogy haza tudj menni! - előkaptam a mobilomat és tárcsáztam.

Miután kitomboltam magam, bementem a házba ahol Baekhyun már kész csomagokkal várt.

- Az enyémet itt hagyhatod. Én nem megyek sehova. - rá se néztem csak lehuppantam a kanapéra.

- Oké. - még mindig durcásan felkapta a saját bőröndjét, majd kilépett a házból, de a küszöbön megtorpant egy hangos fújtatás közepette.

- Este jössz? - kérdezte félve.

- Nem megyek haza egy ideig. - mondtam egyszerűen, mire ledobta a cuccait és a TV elé állt. - Nem látok tőled. - durván kinyomta a TV-t, majd szigorú tekintettel közeledni kezdett felém.

- Mit...mit művelsz? - hiába próbáltam hátrálni, a kanapén ülve nehéz volt.

Baekhyun határozottan felhúzott, így kénytelen voltam felállni. Nyuszi szemekkel néztem rá, igazán megijedtem hirtelen viselkedésén. Volt is miért, hiszen két tenyerével közrefogta a fejem és durván megcsókolt. Miután feleszméltem, próbáltam magamtól ellökni, de inkább meggondoltam magam. Ha most azt hiszi, Ő irányít engem, akkor nagyon téved...

Olyan hevesen csókoltam vissza, hogy éreztem lemerevedik a karjaim között. Nem számított arra, hogy vissza fogok támadni. Miután több percig egymást faltuk, Ő lökött el magától.

- Most már szórakozol is? - mosolyodott el cinikusan, majd ismét komorrá változott. - Nem hiszem el...

- Nem tetszett? - kérdeztem fennhéjázón.

- Undorító vagy. Undorodom tőled...! - azzal rendbe szedte magát és elhúzott a házból.

Görnyedten rogytam össze, amint becsapódott az ajtó, s életemben először...őszintén sírni kezdtem egy fiú miatt...