26. - Idegen?

26. fejezet

- Ez a te szobád. - vezettem körbe Baekhyun-t a palotában, miután két hét után végre kiengedték. Szerencsére súlyosabb sérüléseket nem szenvedett, leszámítva az emlékezetkiesést. Minden áldott nap magamat szapultam, tudtam, hogy én tehetek erről az egészről, de igyekeztem ezt nem kimutatni Baekhyun előtt. Próbáltam úgy viselkedni, mint ahogyan régen. Nem közeledtem hozzá, néha bunkón válaszoltam neki és tartottam a távolságot. Ő továbbra is viccelődött és aranyos, pajkos mosolyán nem látszódott a baleset okozta történések. Rendkívül jól kezelte az emlékezetvesztést, bár...úgy láttam hogy néha nem igazán hiszi el, amit mondok. Szinte minden nap megkérdezte, hogy mégis hogyan szerettem belé, de én legtöbbször kitértem a válasz elől.

- És a te szobád? - kérdezte mosolyogva. - Hogy hogy nem alszunk egy szobában? - őszinte kíváncsiság csillant fel szemeiben.

- Hm...nem akartunk eleinte egy szobában lenni. Mármint...ÉN nem akartam... - húztam a szám.

- És miért nem? - közeledett felém, huncut mosollyal az arcán. Annyira elbűvölt a látvány, annyira meg szerettem volna ölelni és a nyakába ugorni, de nem tehettem. Azzal nem segítenék rajta.

Miközben hátráltam, nekiütköztem a falnak, így nem volt esélyem tovább menekülni előle. Két kezét megtámasztotta a fejem mellett, így ajkai csak pár centire voltak az enyémektől. A bizsergés, ami minden egyes alkalommal elfogott, ha leheletét megéreztem a számban, most is hatalmába kerített. Nem vártam meg, míg eldurvul a helyzet, helyette csak megöleltem. Szorosan húztam magamhoz, majd az elfojtott érzelmek hatására könnyezni kezdtem.

- Sajnálom! - motyogtam. Ő némán visszaölelt, arcát a fejem búbjára helyezte és nagyokat szuszogott. - Nagyon nagyon sajnálom, hogy miattam történt ez...

- Ne sírj! - simogatta a hajam. - Biztos okom volt rá...Ha valóban megmentettelek, akkor biztosan nagyon szerethettelek. - mosolygott.

- Remélem... - szipogtam.

- Egészen biztos. - emelte fel a fejem, majd kissé félve, de ajkait az enyémekre tapasztotta. Pár másodperc múlva viszont nyögve vált el számtól. Gyötrelmes arcot vágott, majd szemöldökét össze húzta és ujjaival masszírozni kezdte a halántékát.

- Mi a baj? Jól vagy? - kérdeztem ijedten.

- Ah...a fejem... hasogat... - gyorsan odavezettem az ágyhoz, majd lefektettem és elszaladtam egy pohár vízért.

- Tessék, idd meg! - segítettem neki.

Végül ott aludtam el mellette, az ő ágyán.

- Gyere el velem színházba, oké? - így keltettem Baekhyun-t.

- Oké. - mosolygott vissza kedvesen.

A szituáció, amiben voltunk olyan valóságosnak tűnt, mintha tényleg minden rendben lenne. Baekhyun hasán feküdt, arca felém volt és mosolygott. Szemei a szokásos módon csillogtak, és olyan energiát sugárzott, hogy el is felejtettem, hogy nem emlékszik rám.

- Miért nézel így rám, mikor nem is emlékszel? - tettem fel a kérdést.

Vállat vont, majd ismét mosolyra húzta a száját.

- Ha nem hazudtál azzal kapcsolatban, hogy megmentettelek, akkor tényleg nagyon szerethettelek.

- Nem hazudtam. - buktak ki könnyeim ismét, mire Baekhyun letörölte őket és magához húzott.

- Akkor okkal nézek rád így, nem igaz?

- De...nem zavar, hogy idegen vagyok számodra?

- Nem vagy az. Valami belül...nem tudom elmagyarázni. De érzem, mikor a közelemben vagy. Most is. - fogta meg a kezem. - Ilyenkor melegem lesz és elkezd hevesebben verni a szívem. Miért van ez? - kérdezte pajkosan.

- Nem tudom. De én is ugyanezt érzem. - mosolyogtam, majd átöleltem.

Pár percig ölelkeztünk, majd úgy gondoltam el kéne mennem egy kicsit. Hagyni kell, hadd pihenjen, hiszen komoly balesete volt.

- Hova mész? - kérdezte meglepetten.

- Magadra hagylak kicsit. Pihenj! - kinyitottam ki az ajtót.

- Dan Ji-ssi! - szólt utánam, mire vissza fordultam.

- Hm?

- Ne menj messzire! - bújt a takaró alá, mint egy kisgyerek. Nevettem egyet, majd fájdalmasat sóhajtva kiléptem a szobából és az enyémbe vettem az irányt.