29. - Az élet

29. fejezet

- Kisasszony...! Biztosan ezt akarja? - szomorkodott a komornyikom, aki bevallotta, hogy idő közben megkedvelt. Nagyon jól esett a kedvessége és az , hogy maradásra akart bírni de nem tehettem.

- Igen, ezt. - mosolyodtam el, majd magamhoz húztam az öreget. - Köszönök mindent, és sajnálom, hogy olyan sokszor elviselhetetlen voltam.

- Kisasszony megváltozott. - engedett el a komornyik. - Jó irányba. És úgy gondolom, hogy ez annak a férfiúnak köszönhető ott. - mutatott a pakolászó Baekhyunra, aki észre vette, hogy róla van szó.

- Köszönöm Uram! - hajolt meg vigyorogva Baekhyun. - Nem akar velünk tartani? Természetesen nem, mint komornyik ...van családja?

- Nincsen Uram, de...úgy vélem nekem itt a helyem. Szívesen önökkel tartanék, de...

- Megértjük. Nekünk nincs semmi pénzünk, még az is kérdéses, hogy magunkat hogyan fogjuk eltartani. - fordultam Baekhyunhoz.

- Megoldjuk. Sok mindenhez értek. - kacsintott.

- Köszönjük a sok éves munkáját, tényleg... - öleltem meg ismét, majd fogtam a bőröndömet és kihúztam a folyosóra. - Ki kísérne minket?

- Természetesen. - jött utánunk a komornyik.

- Ide költözünk? - kérdeztem félénken Baekhyuntól. A ház a város szélén volt, szinte egy...vidéken???

- Gondoltam...khm...ki szeretnéd próbálni, hogy milyen vidéken élni. - kacagott Baekhyun. - Ha nem tetszik mehetünk máshova is, csak...gondoltam..nem akarsz annyira a szüleid közelében lenni...

- Tökéletes! - vágtam rá. - Jól megleszünk. - engedtem el a csomagokat, majd megöleltem. - Akár egy bungalóba is vihettél volna, én akkor is boldog lennék. Ha itt vagy mellettem...semmi sem lehet rossz...

- Oh... - mosolyodott el. - Tényleg nagyon megváltoztál.

- Amióta megtanultam 'majdnem' elveszteni azt, aki a világon a legfontosabb számomra...még jó. Muszáj volt. - kuncogtam a mellkasába.

- Gyere hozzám! - bökte ki, miközben a szíve egyre hevesebben kezdett el verni. Felkaptam a fejem és arcát kezdtem el fürkészni. - Gyere hozzám! Normális...polgári esküvőn... - villantotta rám szexi félmosolyát. Vártam egy pár percet, hogy felfogjam a mondatának értelmét, és mikor végre sikerült még szorosabban öleltem és hevesen bólogatni kezdtem.

- Oké! - ugrottam a nyakába, mire mind a ketten elkezdtünk nevetni.

Egy hónap múlva...

- Ugye tudod, hogy irigykedem?! - igazgatta a mennyasszonyi ruhámat Baekhyun egyik barátja, akire régebben még féltékeny is voltam, amiért Baekhyunnal flörtöl a saját házunk előtt. Azóta többször összejártunk, Sung Ah még segíteni is próbált nekünk, ahol tudott. Ez az esküvő is neki volt köszönhető.

- Tudom. Sajnálom és köszönöm. - simogattam meg a vállát. - Nagyon jó barátnő vagy és dicséretre méltó, hogy a régi, első szerelmed esküvőjét megszervezed... - mondtam őszintén.

- Ugyan már! - nevetett. - Most már itt van nekem DongWoon.

Ja igen! Sung Ah és DongWoon idő közben egyre közelebb kerültek egymáshoz, a palotában. Mostanra már egy párt alkotnak és együttes erővel támogatnak minket mindenben. A szüleimmel azóta sem találkoztam, csak a TV-ben láttam őket, mikor is bejelentették, hogy utód nélkül nem fogják tovább vinni a dinasztiát, így tovább élnek, mint királyi család, azzal a különbséggel, hogy nem lesz ezentúl befolyásos szerepkörük, csak élnek nyugodtan, mint minden más idős család. Nem tudtam elképzelni, hogy mit gondolnak és éreznek, hisz az egyetlen lányuk lelépett otthonról, de...őszintén szólva...nem sajnáltam őket. Sosem viselkedtek úgy velem, mintha  a szüleim lennének, ezáltal nem is kötődtem hozzájuk sosem.

- Készen állsz? - csapta össze a tenyerét Sung Ah.

Hangosan fújtattam egyet, majd leléptem a dobogóról és a templom felé vettem az irányt.

- Ya! Lassíts! Nem szalad el...! - nevetett.

- Ki tudja?! - poénkodtam, majd mikor felhangzott a bevonuló zene, lélegeztem egy mélyet, és elindultam.

Na és ott...az oltár előtt... megpillantottam ŐT, akit örökké szeretni fogok, bármi is történjék. Megláttam édesen vigyorgó arcát, majd csillogó szemeit, amikből csak úgy áradt a szerelem.

- Szeretlek! - formáltam a számmal, mikor odaértem mellé.

- Én is. - fogta meg a kezem, majd a pap felé fordultunk és vártuk, hogy összeadjanak minket.