30. fejezet END
5 évvel később...
- Li Ah! Ne mássz már apádra! - neveltem az öt éves lányomat, aki épp Baekhyun nyakába akart ülni.
- Ah...óvatosan! - mosolygott Baekhyun, majd megfogta kislánya kezét és felültette a nyakába.
- Add a kezed, Min Ho! - fogtam meg a három éves fiamnak a kezét. Így mentünk a szüleim háza felé, ugyanis még sem tudtunk teljesen elszakadni tőlük. Tudomásukra jutott, hogy megszületett az első unokájuk, így kénytelenek voltunk néha napján elvinni őket hozzájuk.
- Na...nagyapa és nagyanya mindjárt jön... - csöngettem be a nagy kapun, ahova régen én is bejártam, mint jogos tulajdonos. Félre értés ne essék...nem hiányzik semmi.
Egy aranyos kis házban éltünk a város szélén, mi négyen és végül Lee komornyikot is befogadtuk, ő most amolyan...gyámja a gyerekeinknek. Kis segítséggel, de megvettük az egyik legnevesebb színházat a városban, amit mostanra már mi működtetünk és a tartozásunkat is leróttuk Dong Woonéknak. Mostanra már függetlenek vagyunk mindenkitől, senki nem szabályozza az életünket, és...boldogok vagyunk!
Amint elengedtük a gyerekeket, Baekhyun megfogta a kezem és megcsókolta, amit egy mosollyal viszonoztam.
- Oh, hát itt vagytok!!! - hallottam anyám hangját. - Gyertek be! - természetesen szavait a gyerekeknek intézte, felénk csak oda biccentett. Hát igen... Sosem fognak megbocsátani, amiért tönkretettem a családunkat, sosem lesznek képesek elfogadni Baekhyun-t, de...őszintén szólva...nincs szükségem rájuk. Lehet furcsán és gonoszul hangzik, hiszen mindenkinek szüksége van a szülőkre, mint támaszra, de...nekem sosem volt ilyesmim.
- Jók legyetek, holnap jövünk! - küldtem egy puszit a gyerekeimnek, majd körbefontam Baekhyun derekán a karjaimat és arcomat a mellkasába fúrtam. Ő átölelte a vállamat, és így mentünk végig az utcákon.
- Sajnálom. - állt meg egy pillanatra.
- Mit? - mosolyogtam kedvesen.
- Hogy miattam kell ezt átélned. - hajtotta le a fejét szomorkásan. - Hogy miattam viselkednek így a szüleid veled...
***
Baekhyun szemszöge
- Ne butáskodj már! - ölelt meg szorosan Dan Ji. - Ha újra lehetőségem lenne választani, akkor is ugyanígy cselekednék. Mindennél fontosabb vagy számomra, te és a gyerekeink. Ez a normális. Amúgy sem kaptam tőlük sok szeretetet, most végre lehetőségem adatik, hogy boldog, teljes életet éljek. Veled. - csókolt meg.
Nem tagadom... megkönnyeztetett az őszintesége és az, hogy valóban ennyire fontos vagyok neki. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen boldog leszek, azt pedig végképp nem, hogy ő lesz az aki boldoggá tesz majd...
Abban sem voltam biztos, hogy érezni fogok-e valaha ilyesféle izzást, vágyat és szeretetet valaki iránt.
Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy...mi a szerelem, rögtön azt válaszolnám:
- Itt áll előttem. - mosolyogtam rá a szerelmemre, a gyermekeim anyjára.
- Szeretlek, Dan Ji! - ragadtam meg és olyan erősen tartottam, hogy sose legyek képes elengedni.
- Én is, Byun Baekhyun. - sóhajtott egy nagyot, majd belecsókolt a nyakamba. - Én is!
***
Dan Ji szüleinek a szemszöge
- Nézz oda! - veregette meg az anya, férje vállát. - Még most is...ennyi év után is ilyen a kapcsolatuk. Nem hittem volna, hogy eddig kihúzzák.
- Boldognak tűnnek. - jegyezte meg az apa szomorkásan.
- Azok. - sóhajtott az anya. - Az egyetlen gyerekünk és eltaszítottuk magunktól. De...képtelen vagyok megbocsátani nekik.
- Pedig lehet meg kéne. Hat éve lassan, hogy egy szót sem váltunk, csak elhozzák a gyerekeket és eljönnek értük. Nem ilyen utóéletre számítottam...
- Én sem.
- Rosszak vagyunk. Nagyon rosszak. - ostorozta magát az apa.
- Majd egyszer...talán képesek leszünk megbocsátani és reméljük ők majd el fogják fogadni. Bízzunk benne... - fogta meg a gyerekek kezét a két nagyszülő, majd besétáltak velük a házba.
THE END !
{Köszönet annak, aki olvasta! ^^ }
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése